Budapesti házhozszállítás csak 8000.- Ft.
Bútortörténet
Az asztalosság története
Az ülőbútor 3000 éves fejlődése
Egyiptomi szék, görög szék, japán székforma, bizánci trónszék, román székforma, gótikus templomi ülőbútor, korai reneszánsz széktípus, reneszánsz széktípus, késői reneszánsz karosszék, korai barokk szék, francia barokk karosszék, angol barokk szék, francia rokokó szék, angol rokokó szék, angol-amerikai koloniális karosszék, francia karosszék, angol klasszicista karosszék, copf stílusú karosszék, directoire karosszék, empire karosszék, biedermeier szék, szecessziós karosszék, konstruktivista karosszék, modern csőbútor, korszerű ülőbútor.
- Az ókorbútorai
- Egyiptom bútorai
- Mezopotámia bútorai
- A görög kultúra bútorai
- Az etruszk és a római kultúra bútorai
Az asztalosság története
Az élő fa ősidők óta alapanyaga az otthont teremtő embernek. Van, hogy az egész ház belőle készül, van, hogy csak gerendája, padlója, ajtaja. A bútorok készítésében a fa szerepe elvitathatatlan. Szépségét, szilárdságát és egyben hajlékonyságát, tartósságát nem pótolhatják az egyéb anyagok.
A bútor majdani formáját nagyrészt befolyásolja a fa anyaga. Figyelembe kell venni, hogy a fa nem egynemű, tömör anyag, hanem sejtekből, nyalábokból és üregekből álló halmaz. A fa finomságának mutatói a likacsok. Tölgyből, kőrisből, (ezek a durva likacsú fák közé tartoznak) nem lehet kecses kisbútort készíteni. A fa hasadósága a formatervezésben döntő jelentőségű, zsugorodását ill. dagadását pedig különböző módszerekkel kell meggátolni. Ennek elmulasztása vagy helytelen elvégzése a fa vetemedéséhez, elhajlásához vezet.
A bútor formáját nemcsak az anyaga határozza meg, hanem a rendelkezésre álló szerszámok és technika is. Kezdetben a farönkből égetéssel formálták a kezdetleges használati eszközöket, mint pl. a teknőket, csónakokat. A kiégett részt kikaparták – így a fatörzs eredeti formája határozta meg a láda alakját. Az ácsolt szerkezetű bútorok már ékkel, fejszével készültek. A fűrész, bár eredetileg egyiptomi találmány, általánossá válása csak a XIV. század végére XV. század elejére tehető. A bútorkészítés másik fontos eszköze – a gyalu – bár az ókori népek találmánya, valójában csak a középkorban terjed el.
A fűrészmalom, a gyalu és a különböző faragószerszámok lehetővé tették a keretbetét-szerkezetes ún. asztalosbútorok gyártását. Lényege, hogy a bútornak csak a kerete, ládák esetében a négy sarokpalló és az azokra merőleges (már fűrészelt) deszkák vannak vastagabb fából; ez adja a keretet, amelyet vékonyabb anyagból készült betétlapokkal töltenek ki. A hordozószerkezetet, az erős oszlopokat pilasztereket a keresztmerevítőkhöz ácskötéssel, csapolt és fúrt szerkezettel kötötték. A vaspántos megerősítés (az ún. vasalás) helyett a XIV. századtól már állandó jelleggel ún. fecskefark-kötést, faszögeket, facsapokat, köldökcsapokat, eresztékeket alkalmaznak. A XIV. századtól külön ládakészítő céhek is működtek.
A gótikában élesen elkülönült egymástól az észak-európai és a déli kultúrkör. Északon főleg a tölgyfa, délen inkább a fenyőfa volt használatos. A keményebb tölgy megmunkálásához elsősorban faragószerszámokra, a puha fenyőhöz inkább vésőkre volt szükség.
A reneszánsz korában egyre inkább differenciálódnak a faragó-, fűrészelő-, gyaluló-, véső-, fúró-, metsző-, színelő-, reszelő-, csiszolószerszámok. A felületkezelést színelőpengékkel, horzsakővel, szépiával, téglaliszttel, habkővel, faszénnel végezték, ezután következett a többszörös firniszbevonás, ill. a viaszos utókezelés. A reneszánsz kezdetén még a tömör fára rajzolták a mintát, és a kivésett felületbe helyezték a mozaikszerűen összeillesztett színes fadarabokat. Az egyik legfontosabb munkaeszköz az intarziavágó kés lett, amelynek szára hosszú, pengéje rövid. Csak a XVII. században találták fel a lombfűrész- vagy fonálfűrészgépet. Óriási lendületet adott az intarzia fejlődésének a furnérvágó gép feltalálása, amely általánossá tette a furnérozást. Az olcsóbb alapfát vagy vakfát drágább és értékesebb fával, furnérlappal borították, amelybe beleágyazták az intarziát. Az intarziakészítő eljárások a későbbi korokban finomodtak. A kettős alapú eljárás esetén pozitív és negatív intarzia keletkezik. Rendszerint világos és sötét lapot raknak egymásra, s a kivágás után a lapokat felcserélik. Képszerűbb intarziánál a vakfurnéros eljárást alkalmazzák, amikor három vagy többféle fából állítják össze a mintát. Gyakori az összerakásos és az alátétes eljárás is.
A csontberakást más az ókorban is ismerték, virágkora azonban a XV-XVII. században volt. A keleti eredetű díszítő technika Spanyolországon át jutott Velencébe és Lombardiába. A sárgás fényű elefántcsont miként a fa szintén évgyűrűs, de a nedvesség hatására hamar kihullik, áttetsző, ezért nem lehet sötét vakfára ragasztani. A kagylóból, csigákból nyert gyöngyház, színessége révén is az egyik legkedveltebb intarziakiegészítő; sárgásfehér, rózsaszínű, vörös, zöld, fekete, kék. XIV. Lajos francia király udvarából indult világhódító útjára a teknőcberakás.
A XVII. század az ún. pietra dura fénykora Firenzében, Augsburgban és Csehországban. Rendszerint asztalok és kabinetszekrények készülnek ezzel a díszítéssel. A 4-8 mm vastag márvány vagy féldrágakőtáblákból fűrésszel vágják ki a mintát, amelyet szintén márványalapba helyeznek.
A XVII. századi fejedelmi udvarokban a ceremoniális bútorok (trónusok, asztalok, székek, guéridonok) favázon ezüstlemez vagy ezüstözött fémlemez borításúak. Az alapjában mezopotámiai eredetű bútorkészítő eljárás a Napkirály udvarában kelt új életre - központjai Franciaország, Velence és Augsburg.
A XVIII. században gyakori a kerámia betétlappal való dekorálás.
Még egy bútordíszítő eljárásról, a szintén egyiptomi eredetű festésről kell megemlékeznünk. A középkorban a bútor szerkezeti felépítésének hiányosságait festékkel takarták el. A romantikában a nyers favázat vászonnal vonták be, erre került a gipsz vagy kréta alap, néha figurális festményekkel. A gótikától kezdve nemcsak a bútorokat, hanem a mennyezetgerendát és a falburkolatot is egyre gyakrabban festették. A késő gótikában Közép-és Kelet-Európában, így hazánkban is – különösen az egyházi bútorművészetben megszokottá vált az ún. sablon vagy patronfestés. Sekrestyebútorok, baldachinos stallumok készültek ezzel a díszítő eljárással.
Használati és dísztárgyak bevonására először Indiában találták fel a lakkot, amelyet az ott honos lakkfából csapoltak. Színe eredetileg fekete és vörös, amelyet idővel arany- és ezüstpor hozzáadásával megváltoztattak. Gyakran porrá tört gyöngyházat, cinket vagy bronzot hintettek a lakk felületére, s az így színezett felületet száradás után lecsiszolták.
Fontos szerepet játszott a bútorkészítésben a fa esztergályozása, amely a fúróeszközök megjelenésével egyidős. Legjobban az egyenletes szövetű fák esztergályozhatóak, mint a hárs, a nyír, a juhar, a körte, a bükk, a gyertyán.
Új állomás az asztalostechnika történetében Michael Thonet hajlított bútora. A német származású Bécsben megtelepedett asztalosmester kezdetben vékony furnérszeletekre vágta a fát, enyvben főzte, majd formára összefogva ragasztotta. Később dolgozta ki tömörfa-hajlítási technológiáját, a bükkfa gőzölésével. Nevéhez köthetjük az olcsó, nagyüzemi, gépi tömegbútor gyártását is. Századunkban az ő bútorai ihlették Le Corbusier-t, Breuer Marcelt és Ludvig Mies van der Rohet ugyancsak hajlított, de már csőbútoraik megtervezésében.
Forrás: Vadászi Erzsébet: A bútor története
Az ülőbútor 3000 éves fejlődése
1. Egyiptomi szék: Tiszta szerkezeti forma, kissé körülményes felépítésmód; a mai típusnak meglepően fejlett ősformája. Az állatláb a szerkezeti jelleggel ellentétes.
2. Görög szék: i.e. VI-V. század. Az ókori bútorformálás legérettebb példája. Kifejezetten szerkezeti formajellege mellett az emberi testformákhoz igazodik, az építészeti tagozatokat mellőzi, rugalmasan könnyed.
3. Japán székforma: Az előbbiektől elütő szerkezeti jelleg, a faanyag kifejezési eszközeivel való anyagszerű formálásmód jellemzi; az alapszerkezet az összehajtható (ollós) székre mutat vissza.
4. Bizánci trónszék: VIII-X. század. Zárt, ládaszerű kialakítással, fémmel burkolva. A konstruktív típusok fejlődése megszakadt és csak később folytatódott ismét.
5. Román székforma: XIII. század. A szerkezeti formajelleg megváltozva újra jelentkezik. A kialakítást befolyásolja az esztergályozás technikája. Takarékos, szűkszavú forma, primitív hatás.
6. Gótikus templomi ülőbútor: XV. század. Még a nehézkes ládaforma uralkodik; a felépítés keret-betétes deszkaszerkezetű és a merev, kényelmetlen szertartásos ülésmódhoz volt szabva.
7. Korai reneszánsz széktípus: XV. század. Az "ollós" jellegű szerkezet újra fellép; A forma világos, szellemes kialakítáású, a támla merev, kényelmessége csekély.
8. Reneszánsz széktípus: XVI. század. Újabb alaptípus; a deszkatámla itt jelenik meg először, majd a parasztbútorban máig tovább él. Nehézkes, kényelmetlenül merev, inkább dekoratív tölgyfa bútor.
9. Késői reneszánsz karosszék: XVII. század eleje. Feltűnően józan, egyenes vonalú forma, már kényelmesebb, párnázott kialakítással, bársonnyal vagy brokáttal bevonva.
10. Korai barokk szék: XVII. század. Magas, reprezentatív forma, a szerkezeti jelleg a tagozatok, díszítmények mögött elmosódik, a görbevonalú láb megjelenik, de a kényelem még minimális marad.
11. Francia barokk karosszék: XVII. század vége. Előbbi magastámlájú típus továbbfejlődése a kényelmesség felé. A párnázást bővítik; a faragott díszítések, görbe formák szaporodnak.
12. Angol barokk szék: XVIII. század eleje. A magastámlájú diófa-típus könnyebb kialakítása; A kényelmesség fokozása párnázásssal, ívelt háttámlavonallal történik. A cabriolláb első tiszta formája megjelenik.
13. Francia rokokó szék: Széles, öblös forma, amely a női öltözékhez igazodik. A gobelinbevonatú párnázás mind kényelmesebbé válik. A kialakítást szertelen díszek, görbületek jellemzik.
14. Angol rokokó szék: XVIII. század. A mai szék teljesen kialakult alapformája; mérete, kényelmessége azonos a mai átlagtípussal. Görbe lábak, dús, finom faragások és a mahagóni fa jellemzi.
15. Angol-amerikai koloniális karosszék: XVIII. század. Világos szerkezeti felépítésű, a kényelem követelményei szerint alakított könnyed forma. Ma is tömegesen gyártott, teljes értékű használati bútor.
16. Francia karosszék: XVIII. század második fele. Az új klasszicizmus hatására a rokokó formákat egyszerűbb vonalak váltják fel, a támla ovális vagy négyszögletes, a lábak egyenesek, hegyesek, a díszítés lecsökken.
17. Angol klasszicista karosszék: XVIII. század utolsó negyede. Egyenes lábak, párnázott ülésfelület, merevebb körvonalak, pajzs alakú vagy ovális háttámlák, légies könnyedség, világos fanemek jellemzik.
18. Copf stílusú karosszék: XVIII. század vége. Egyenes vonalú alakításmód, hegyes, vájatos lábak, igen kevés ívelés, néhánny szigorúan merev klasszicista tagozatot és díszítést alkalmaznak.
19. Directoire karosszék: XVIII. század legvége. Az alapforma visszavezetése a görög típushoz, de a megformálás nem olyan szigorúan merev, és sokkal kényelmesebb is.
20. Empire karosszék: XIX. század eleje. Formáját görög-római mintákból meríti, de díszítményekkel gazdagítja. A klasszicizáló elemekhez egyiptomi formák és motívumok is vegyülnek.
21. Biedermeier szék: XIX.század első harmada. Az antik formahatásoktól egyre függetlenebb alakításmód jön létre. A formaképzést nyugodt vonalú, finom ívelések, fénylő faanyag, kitűnő asztalosmunka jellemzi.
22. Szecessziós karosszék: 1900 körül. Elszakadás az eddigi stílusoktól, de a szerkezet és anyagszerűség helyett szertelen vonalak és díszítmények játékát adja. Az első "modern" stíluskísérlet csupán formális volt.
23. Konstruktivista karosszék: 1920 körül. Új kiindulás az alapokból. A szecesszió nyúlós, hamis formáinak ellentéteként darabos, nyers szerkezeti hatás. A kényelem és a forma elméleti spekuláció tárgya.
24. Modern csőbútor: 1930 körül. A kialakítást a kényelem igénye és az új, rugalmas, vékony anyagok befolyásolják, ezért az eddigi székektől elütő, szokatlas forma és súlyhatás jön létre.
25. Korszerű ülőbútor: 1940 körül. A legnagyobb kényelmet nyújtó, egyszerű, természetes megformálás, síma, nyugodt, elegáns forma, levehető, higiéniás párnázat. A korszerű ülőbútor-alakítás jó példája.
Kaesz Gyula: Ismerjük meg a bútorstílusokat
Az ókor bútorai
Egyiptom
Az európai bútorművészet eredete a Nílus völgyébe nyúlik vissza, akkorra, amikor Európa még a vadság állapotában élt, Görögország neve pedig még ismeretlen volt. A Nílus termékeny földsávját olyan társadalom népesítette be, amely az örökkévalóság mértékével építette pl. piramisait, de itt találkozunk először kialakult stílussal, amely az európai formatörténet forrása.
I.e. 4000 körül a Nílus völgyében a szerencsés természeti adottságok, a kiváló földrajzi fekvésé magas színvonalú földművelés kialakulását segítették elő. Az egyiptomi társadalom szigorú, hierarchikus rendszer, az első klasszikus rabszolgatartó osztálytársadalom: parasztok és rabszolgák tömegei éltek kizsákmányolás alatt, a kereskedők és az iparosok szintén a főrangúak igényeit szolgálták.
Nemcsak társadalmi életük, de alkotásaik formavilága is szigorú, szabályos, rendszerezett, - sima, sztereotíp, szinte szabványos formák jellemzik.
Az egyiptomiak művészetét szigorú, őskori vallási nézeteik határozták meg. Hittek a lélek halhatatlanságában, ezért a sírokba helyezték mindazokat a tárgyakat, amelyekre a halottnak jövendő életében szüksége lehet. A halottkultusznak, az azt szolgáló építményeknek és egyiptom száraz éghajlatának köszönhetően sok tárgyi emlék maradt az utókorra. A képi ábrázolást az egyiptomiak elevennek, örökkévalónak tartották, és így a művészetnek rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak. Ábrázolásmódjuk stilizált: a kötött formarendszerű ornamentika, és a jellegzetes képírás, a hieroglifák.
Racionális gondolkodásuk mindenben a legegyszerűbb formát kereste, a négyszögletes ház is valószínűleg egyiptomi eredetű. Házaik belseje gazdag és színes, díszes oszlopok tartották a mennyezetet, festések díszítették a falakat, szőnyegek, függönyök egészítették ki a szobaberendezést. - a sírkamrákban teljes lakásfelszereléseket is feltártak.
A földönülés ősi szokása Egyiptomban is általános volt, mégis minden bizonnyal itt találták fel az igazi ülőbútort. Eleinte csak alacsony ülőkéik és székeik voltak. A magas állásúak megkülönböztetésére szolgált a "díszülés", ebből származik a támlás szék, amely itt nyert először konstruktív formát, majd minden későbbi szék alapformája lett. Ülőkéjük (a mai suszterszék őse) a test formáját követő ülőfelületével a "funkcionális forma"ősi páldája.
Logikával, praktikus érzékkel alakították ki számos, ma is használt bútortípus alapformáját, létrehozták pl. a földről felemelt pamlag ágyat. A régi, memphisi, még nehézkes és darabos formákat a thébai kortól már könnyebbek váltják fel, amelyek a kényelem és az elegancia kívánalmainak is eleget tesznek. A lakóházakban megtalálhatóak voltak a mai főbb bútortípusok alapformái: az ülőke, az asztal, a nyugágy, a szék, a láda és a szekrény.
Az egyiptomiak túlnyomó részben importált fafajtákat használtak fel, mivel országuk kevés fával rendelkezett (pl. a nehezen megmunkálható datolyapálmával). Használták a szikomorfát, olajfát, cédrust, tiszafát, ébenfát és a nílusi akácot.
Az asztalosmunkát Egyiptomban eleinte rabszolgákkal és alkalmazottakkal végeztették, később az igényesebb, drágább bútorokat specialista kézművesek állíthatták elő. A munkamódszerek és a fogások apáról fiúra öröklődtek, ezért merevedtek úgy meg a bútorformák is. Nagyobb változás csak később - a görög befolyás alatt történt.
A leggondosabb kialakítást az ülőbútor nyerte. Az ülőke vagy zsámoly változatos formájú: alacsony lábai az üléskeretbe voltak becsapozva, az ülőfelületet növényi vagy bőrszíj-fonadék képezte. A bőrülésű székek formája tetszetősebb volt, finomabban kidolgozott lábakból, és kötésekből állt, s hajlított üléskeretre erősítették rá a bőranyagot. Az összecsukható szék ősét is az egyiptomiak alakították ki, csakúgy, mint a támlás székét. Az első, meglehetősen nyers formájú székvázakat később dekoratívabb formákba öltöztették. A lábakat állatláb formákra alakították - bika és oroszlánlábakat alkalmaztak a gazdagabb ülő -és fekvőbútorokon. Jellemző, hogy az állatlábak menetirányba vannak beállítva.
Az egyiptomi ülőbútort bizonyos formai kötöttségek jellemezték: ezek megfeleltek a feszes ülésmódnak, a szűk ruházatban szorosan összeszorított lábaknak, a mereven tartott felsőtestnek. A szertartási célokat szolgáló trónszék inkább tömör, láda formájú, monumentális bútor, különleges anyagokból gazdagon díszítve - már kartámlákkal ellátva.
A székekhez hasonló elvek szerint alakították ki a nyugágyakat is, hiszen ezek csak méretükben különböztek. A lakás többi bútora szerényebb jelentőségű. Az asztalok, állványok, ládák a háztartásokban háttérbe szorultak. Használtak munka- és étkezőasztalokat valamint "kredenc" jellegű asztalállványt. Az étkezőaszal könnyen mozgatható, oszlopszerű középlábas forma, kerek lappal, 1-2 személyre méretezve. A kredencek könnyű léces felépítésűek.
Jelentős bútor volt az egyiptomiaknál a láda. Felépítése a szarkofágokhoz hasonló, a pallóból készült saroklábak vájataiba vízszintes deszkák illeszkedtek fölül íves, félre tolható fedéllel. Díszítésük gyakran igen gazdag, színes sík ornamentika és képírás.
Az egyiptomi élet utolsó, de nagy fontosságú "bútora" a koporsó volt. A nagy halottkultusz megkövetelte a koporsó különleges készítésmódját is. Körvonala az emberi testformát követte - ezt az íves vonalú tárgyat hallatlanul nehéz feladat volt elkészíteni. A görbe vonalú oldalakat fejszével és vonókéssel állították elő. A fedél rendszerint faragott domborművű arcot, esetleg kezeket is mutatott. A koporsók anyaga legtöbbször szikomorfa volt. A hepehupásra faragott munkát gyalu hiányában horzsakővel csiszolták simára, majd tapasszal és olajfestékkel vonták be, esetleg előzetesen még vászonnal is befedték, és élénk, színes ornamentikával, képírással gazdagon díszítették.
Mezopotámia
Mezopotámia területén egymást váltotta a sumérok, az asszírok és a perzsák uralma. A Tigris és az Eufrátesz a Nílushoz hasonlóan kedvező termelési feltételeket, és egy magas civilázáció lehetőségét teremtette meg. Ismerték a számrendszert, a naptárat, pénzrendszert teremtettek, foglalkoztak csillagászattal, irodalommal és híres városépítők voltak. Babilonban már városi utak, szennyvízcsatornák, a palotákikban fürdők , wc-k és teraszos függőkertek voltak.
Építészetükre az erődépítés a legjellemzőbb: minden motívuma a védekezést fejezi ki. Több emelet magas házakat is építettek, a házak anyaga vályog és égetett tégla. A városok szerkezetében a társadalmi osztálytagozódás tükröződött. A lakásépítkezésre és a lakások berendezésére csak az eddig feltárt palotamaradványokból lehet következtetni.
A babiloni-asszír szépségideál nehézkes; a szolíd, vaskos formát, általában a nagy méreteket szerették. Saját magukat is darabosnak, zömöknek ábrázolják.
Miként a kő, a fa is ritka és becses építőanyag volt , messze földről kellett hozatni. A föld viszont ércekben gazdag volt, ezek kitermeléséhez és a fémek feldolgozásához kiválóan értettek. Ahogy az egyiptomiak az olcsó belső fát igyekeztek nemesebbel fedni, a babiloniak a bútorok vagy oszlopok, kapuk nyers belső famagját gondosan kidolgozott, domborított réz- és bronzlemezekkel vonták be. Ez az egyik lényeges különbség Asszíria és Egyiptom bútroművessége között.
Az asszír-babiloni asztalosiparról kevés ismeretünk van. Szerszámaik bronzból és vasból készültek, a gyalut ők sem ismerték. Bútoraik szerkezete meglehetősen egyszerű volt. Álló tartólábak és vízszintes kötőlécek rendszerével való szerkesztés a jellemző, hiányoztak a lágyabb, lendületesebb vonalak. A fát csak tartóállványnak használták, inkább csak megácsolták. Bútoraikat gazdag veretek, fémgombok, karikák díszítették, egyes trónszékeket valósággal elborított az arany és bronz díszítés.
A lakásokban ülőkék, székek, trónusok, nyugágyak, padok, asztalok, baldachinok és oltárok kaptak helyet. Legfontosabb szerepe itt is az ülőbútoroknak volt. Legegyszerűbb típusa az ülőke, amelynek felépítése állandó, de díszítése változó. Többnyire nádfonatú üléssel és rátett díszes párnával volt ellátva. Lábvégződése fenyődobozalakú, élére állított kúpos forma, gyümölcsfürt vagy állatláb. A trónust mindig lábzsámollyal használták. A támla egyenes, merev és magas volt, sokszor figurális díszű: az oldalakon felemelt karú emberalakok sora tartotta a fonott vagy kígyóbőr ülést, amelyre vánkost vagy szőnyeget terítettek. (Az ilyen foglyokat vagy rabszolgákat ábrázoló szimbolikus figurák itt jelentek meg először. Ebből a gondolatból származnak később az építészetben az ember alakú támasztékformák.: a kariatidák, atlantok, hermák.)
A mennyezetes ágy sem volt ismeretlen, hiszen a babilóniai hadvezér a bibliai Holofernész ilyen ágyban aludt, amikor Judit meggyilkolta. Az ágy az egyiptomiakéhoz hasonlított, fejvége előregörbült, hengeres párnával, amelyre ülőtartásban könyökkel támaszkodni lehetett. Ez a bútor szerkezetileg igénytelen kialakítású volt, de drága anyagokkal, rojtos-bojtos párnákkal és takarókkal a fényűzés benyomását kelthette. Fenyőtobozon és állatkarmokon nyugvó, négyzetes lapú asztalaik étkezéskor rendszerint a nyugágyak mellett állottak.
Görögország
A Földközi-tenger keleti medencéjében és az Égei-tenger környékén az i.e. II . évezredtől az i.e. I. évszázadig virágzott a görög művészet, amely 4 periódusra osztható: az égei kultúra, az archaikus, a klasszikus - és a hellenisztikus korszakra.
A szabad görg férfiak idejük nagy részét a nyilvános életben, piacokon, tereken, csarnokokban, közéleti tevékenységgel, üzleti ügyekkel, vitákkal töltötték, a nők otthon a rabszolgákkal a házat látták el, nyilvánosan nem nagyon mutatkoztak. A lakóházak így kevés társadalmi jelentőséggel bírtak, berendezésükre helyenként nem sok gondot fordítottak. Spártában nem volt szabad gyalut és egyéb finom szerszámot használni, mert azokkal igényes berendezéseket lehet készíteni, ami veszélyes elpuhuláshoz vezet.
A házak belsejében díszítésül falfestéseket és falburkolatokat is találunk, a szobák padlója többnyire mozaik, amit később szőnyeggel borítottak. A mennyezeteken már a VI. században szokásos volt a festett, díszítéssel ellátott kazettás kiképzés.
Görög bútor alig maradt fenn napjainkra, domborműveken, vázafestményeken, és terrakottaszobrokon kívül Homérosz Iliásza és Odüsszeiája és még néhány írás a forrás, amelyből rekonstruálni lehet azokat. Egyik legértékesebb bútorfa a Mauritániából és Észak-Afrikából behozott citromfa volt, de becses fának számított a juhar-, pálma-, fűz-, hárs-, és bükkfa is.
Bútorokat kézművesek és olcsó rabszolgaerővel dolgozó iparosok állítottak elő. Voltak külön bútor- és épületasztalos specialisták. Az asztalosoknak már tökéletesebb szerszámok álltak rendelkezésükre, ami lehetővé tette a gondosabb, precízebb munkát.
A bútorkészítés techcnológiája is sokat fejlődött. A görögök már ismerték a keretbetét szerkezet alkalmazását, a gőzöléssel történő fahajlítást, sőt, a furnírozást, az intarzia kezdetleges eljárásait, a kifogástalan fakötések előállításmódját is. A görög asztalos a fa természetes tulajdonságainak, felületi szépségének érvényre juttatására törekedett - bútorai világos szerkezetűek és anyagszerű hatásúak. Formái magas művészi értéket mutatnak, önálló, saját kifejezési eszközökkel él, nem használ az építészetből kölcsönvett formákat.
Az archaikus szakaszban merev, derékszögű, fémlemez-bevonatú bútorállványokat készítetek. A későbbi székformák végtelenül egyszerűek és csak néhány jellegzetes elemből állnak. Az egyszerűséget, finomságot, realizmust, elegáns vonalakat és a kényelmességet összekapcsó művészek olyan formákat alakítottak ki, amelyek a későbbi stílusformák fejlődésének alapját és mintaképét adták.
A szerény lakások, a ruházkodás és a társadalmi élet kevés bútort követelt - szekrényfélére alig volt szükség. Az étkezés fekve történt, erre szolgált a nyugágy (kliné), amely ágyat, pamlagot is jelent. Homérosz idejében az étkezésnél még ültek, így ezt a bútort csak alvásra használták. Később fejtámlával, párnázattal látták el. A berendezést ülőbútorok és asztalok egészítették ki. Az ülőbútor-formák nagyon változatosak voltak. Három alapformát ismerünk: zsámoly, szék, díszülés.
A zsámoly egyszerű, nehézkes, lábai négyszögletesek vagy esztergályozottak, az ülés fonott. Kétféle támaszszéket használtak: a régebbi forma a keletiek trónszékére emlékeztet: nehéz, magas bútordarab, merev vonalú lábakkal, támlával, oldalkarokkal. A lábakat csapozással építették az üléskeretbe. Készítettek nem mozgatható díszszékeket márványból az előkelőek számára - pl: színházakban.
Napi használatra készítették a könnyebb, elegáns klismost, amelynek lábai sarló alakúak, valószínűleg bronz felhasználásával és hajlított fatechnikával készülhettek. E bútor kényelmességét, könnyedségét, vonalai harmonikus szépsége tökéletesen kifejezi. A benne ülő emberrel, öltözékével zavartalan stílusegységet alkot. Mindezt minimális formaeszközökkel, díszítőelemek használata nélkül érték el. Az aszatalnak hangsúlytalan, használati eszköz szerepe volt Az étkezőasztal alacsony, trapézt alakú, háromlábú, amelyek lefelé vékonyodnak. A nők használtak még kisebb méretű. hordozható ládákat, kazettákat, szekrénykéket apróságaik, toalettszereik számára.
Az i.e. III. században már gazdagon díszített bronzbútorokat is készítettek arany és ezüst kiképzéssel, párnázással. A görög bútorművészet virágkora a i.e.V-III. századra tehető.
Mint a görög művészet legtöbb terméke, a bútor is színes lehetett: a faragott, berakott díszítést erőteljesen színezték, ami nagymértékben fokozta a fából készült használati tárgyak szépségét. A görögök ezüst-, elefántcsont-, békateknő-berakást is tudtak készíteni.
Etruszk és római bútorművészet
Itália földjén a rómaiak elődei az etruszkok voltak. A régi görög törzsekkel egyidőben, i.e. VI. sz-ban önálló kultúrájuk és művészetük volt, amely némileg emlékeztet a görögökére, de jelentőségében messze mögötte marad. Az etruszk művészet sok sajátos vonása viszont a római művészet alapjául szolgált. Virágkora i.e. 800-400 közöttre tehető.
Az etruszk lakást és bútorokat a nagy halottkultuszt szolgáló sírépítményekből ismerjük. Ezek a sziklába vájt kamrasírok egy vagy több helyiségből álltak, kiképzésük pedig pontos mása volt a lakásbelsőknek. Az etruszkok kényelmes lakásokat rendeztek be halottaiknak, és nagy műgonddal kőből faragták ki a falakat, a mennyezetgerendázatot, és az egész berendezést.
A Római Birodalom sok évszázados fennállása során megteremtete az egész Födközi-tengeri világot magába foglaló világbirodalmat. Átvették a görög hatásokat és civilizációjukat az akkori világ legtávolabbi sarkáig kiterjesztették. A római kultúra és művészet legmagasabb foka csak a császárok korára jellemző. Sokféleség jellemzi: ellentétek: nyers egyszerűség és vakító pompa, sokszor egyazon korszak műveiben. Sajátos római jelleg: az okos számító, praktikus építkezés. Hiányzott az újat alkotó képessük, de érzékük volt a széphez, jó szemük a számukra hasznos dolgok kiválasztásához. A római világuralom alapja a hadsereg - a római városok katonai táborok mintájára épültek.
A római lakóháztípusokat az elpusztult Pompeiből ismerjük. A lakóházak belső kiképzése fényűző eszközökkel történt. A padló márvány vagy színes mozaik, a mennyezet kazettás kiképzésű. A falakat izzó színezésű, dekoratív festmények díszítették. Szőnyegeket és drapériákat is használtak takarónak, függönynek, ajtónyílásokban és helyiségek elválasztására.
A római bútoron megjelentek a plasztikus díszítések: fafaragás, fémplasztika. Leginkább használt faanyagaik a cédrus, thuja, olaj-, kőris-, jávorfa, berakáshoz buxust, ében-, pálma-, és platánfát használtak. A római asztalos már majdnem minden ma is használt szerszámmal rendelkezett és technikája is igen fejlett volt. Díszítő eljárások: faragás, gravírozás, festés, aranyozás, furnírozás, berakás. Az asztalosok mellett bronzöntők, esztergályosok, vésnökök, cizellőrök fa- és elefántcsont faragók is dolgoztak.
Többféle bútortípust használtak. Ülőbútorfélék közül a zsámoly, az összecsukható szék, és a támlásszék jellemző, a katedra az előkelőek ülése volt. Az egyszerű padok mindennapi használatra, igénytelen formában készültek. Rómában már az i.sz. III.sz-ban használtak kosárbútort. A rómaiak is napjuk nagy részét ágyban törltötték - ehhez nyugágyakat használtak. Ezek vették körül a kerek étkezőasztalt. Az ágy fából készült, gazdag párnázattal, négyszögletes fakeretét dúsan esztergályozott falábak tartották, fejrészén íves támla emelkedett. Szekrényt a rómaiak alig használtak, a házakban többnyire ládákban tartották holmiaikat.
Vadászi Erzsébet: A bútor története
Kaesz Gyula: Ismerjük meg a bútorstílusokat
